Valamiért megint nem tudott magával ragadni a súlyosan megalomán Micheal Bay, pedig látszik, hogy most is beleadtak apait-anyait. Legutóbb sem éreztem a zsigereimben a borzongást az egymásnak feszülő robottestek láttán, ennek ellenére azt kell mondjam: a Transformers - Revenge of the Fallen (Transformers - Bukottak bosszúja) megítélése négerhangya-fasznyi javulást ért el nálam az első részhez képest.

Spoilerezés nem lesz, mert a sztorit nem nagyon értettem.

Viszont most egy rakás pozitívumot fel tudok sorolni. Leginkább az használt a filmnek, hogy kirúgták a parkinson kóros operatőrt, és az embernek marad ideje fókuszálni és felfogni, hogy mi folyik a vásznon, végre nem rángatózik a kamera össze-vissza a bunyózós jeleneteknél. Amiből pedig dögivel kap az ember az arcába: olyan zúzást rendeznek a több, mint két óra alatt, hogy ihaj! Nincs semmi finomkodás, tesze-tosza csitt-csatt, ezt tényleg addig csiszolták, míg le nem szakadt az arcod. A stáblistán legalább 150 név kúszott fel a digitális effekteken dolgozók névsoránál, munkájuk eredményéről tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Legalább látszik, mire ment el az ötszáz millás költségvetés. Mert hogy nem forgatókönyvíróra, az biztos. Én egész konkrétan nem értettem, hogy most mit és legfőképp miért csinálnak, másrészt mintha a szöveget nem egy, hanem legalább két ember írta volna. A párbeszédek helyenként arcvakaróan szánalmasak, máshol - főleg mikor a szereplők osztják egymást - briliánsak, viccesek.
A filmet így főleg a látvány cipeli el a hátán, mert Mr. Bay még mindig nem tud rendezni. A drámainak szánt, érzelmeket közvetíteni szándékozó jelenetek borzalmasak és rosszkor jönnek, a szereplők reagálásai az eseményekre sokszor illogikusak, ráadásul tele van a film bosszantó gyermekbetegségekkel: három mérföld sivatagi kocogás és éppen szarrá lövés alatt álló városon átszaladás után a főhősök sérója még mindig tökéletes, ruhájukat pedig mint ha pervollba áztatott vanish-sel mosták volna. Az esetlegesen feltűnő (majd a következő vágásnál esetlegesen eltűnő) koszfoltok is izgalmasan vándorolnak ide-oda.
Pisilő robot most nem volt (helyette volt könnyezve síró), egy-két nüanszot leszámítva végre úgy viselkedtek a transzformerek, ahogy azt az ekkora jószágoktól elvárná az ember.

Végeredményben megér a dolog egy mozijegyet. Aztán le kell tölteni meg kell venni a dvd-t, hogy rongyossá lehessen nézni az effekteket. Mást nem nagyon érdemes, filmművészeti értéke megítélésem szerint igen csekély, és ez lelombozó.
A mjúzikot megint a Linkin Park adja a tőlük megszokott magas művészi színvonalon, bár élek a gyanúperrel, hogy a srácoknak most nem nagyon volt kedve melózni, és az első rész zenei alapját dolgozták kicsit át; így született meg a New divide. Megan Fox pedig még mindig állati jó csaj.

(Elnézést kérek azoktól, akik a biciklizős postra várnak, lesz majd... talán szerdán vagy csütörtökön.)