"- Csakhogy én nem szeretem a bolondokat - mondta Alice.
- Hiába nem szereted - mondta a Fakutya. - Itt mindenki bolond. Én is bolond vagyok. Te is bolond vagy.
- Honnan gondolja, hogy én bolond vagyok? - kérdezte Alice.
- Ha nem volnál bolond - válaszolt a Fakutya -, nem jöttél volna ide. "

(Alice Csodaországban)

Állítólag gyakran vádolják az Alice Csodaországban című gyermekmese íróját, Lewis Carroll-t, azzal, hogy a sztorit egész egyszerűen magánkívül, beszívva, drogoktól kábultan alkotta meg. Első körben azt kell mondjam, egyáltalán nem csodálkoznék rajta. Valahol olvastam, hogy drogosok is használják hallucinációk előtt a "megyek a nyúl üregébe" kifejezést.

Igazuk lehet. Milyen ember az, aki gyerekeknek ír olyan történetet, amiben sokvégtagú csecsemő malaccá változva elrohan? Vagy hogy miután Alice könnyei a teremben eláztatnak minden erdei állatot, a főokos Egér úgy kívánja megszárítani a társaságot, hogy elmeséli a világ legszárazabb történetét? (Tiszta Monty Python)

És ez csak két rövid példa Csodaország történéseiből. Tulajdonképpen az egész mű ilyen apró, lazán egymáshoz kapcsolódó szeletekből áll. Alice meglát a réten egy nyulat, mely idegesen elrohanva mellette a zsebóráját nézegeti, és azon aggódik, el fog késni. Alice utána szalad ("Follow the white rabbit."), és bezuhan a nyúl üregébe (Mátrixrajongók előnyben). Innentől pedig mindenféle racionalitást nélkülöz az történet írás (nem mint ha a zsebórás nyúl rendben lenne). A kislány "állatokkal" beszél, hol itt van, hol ott van, hol megnő, hol összemegy. Április Bolondjával és barátaival, a Mormotával és a Kalapossal uzsonnázik. Számukra megállt az idő egyszer uzsonnaidőben, mert összevesztek az idővel, így mindig uzsonnaidő van, tehát mindig esznek. Viszont nem szeretnek piszkos terítékből enni, így mindig arrébb ülnek eggyel a megterített asztalnál. Alice krokettezik (angol labdajáték, ma gondolom krikett) Csodaország királynőjével, a Szív Királynővel, akinek vitakultúrája odáig terjed, hogy "üssétek le a fejét", így hamar elfogynak a játékostársak. Mind a Szív Királynő, mind az udvar népe nemes egyszerűséggel a francia kártya lapjai. És így tovább, és így tovább, rengeteg apró kis marhaság.

Minden logikátlansága és ténylegesen egyáltalán nem létező története ellenére az Alice Csodaországban engem lekötött, helyenként még vicces is volt ("Alice rendszerint jó tanácsokat adott önmagának, de, sajnos, ritkán követte őket. Néha meg annyira összeszidta önmagát; hogy sírva is fakadt miatta. Egyszer - emlékezett - pofon is ütötte önmagát, mert csalt, amikor önmagával krokettet játszott.") Kicsit jobban odafigyelve az emberi társadalom görbe tükre is megfigyelhető. A végére érve pedig egyáltalán nem volt hiányérzetem, nem bántam meg, hogy elolvastam - amúgy is leküzdhető pár óra alatt.

Az író egyébként (többek között) matematikus, sok ismert idézet, szállóige származik tőle.

A mese eredetijét Kosztolányi Dezső fordította magyarra, állítólag meglehetősen slendrián módon. A bevezető idézetben megszólaló Fakutya például nem is kutya, hanem macska...

---

Matekos vénájúaknak egy kis érdekesség:

Az elején valahol Alice - épelméjűségét vizsgálandó - számokat próbál összeszorozni: "Nézzük csak, tudom-e még azt, amit tanultam az iskolában. Szóval: négyszer öt az tizenkettő, négyszer hat az tizenhárom, és négyszer hét az ... jaj, még húszig se tudok számolni."

4 x 5 = 12
4 x 6 = 13
4 x 7 (= 14)

Ez nem akkora marhaság, mint elsőre látszik, mert ha az elsőt 18-as, a másodikat 21-es, a harmadikat 24-es számrendszerben nézed, akkor kijön :).