Karácsony, vagyis Szenteste van lesz, most épp nyugisan telik az ünnepkör. De nem pont erről lesz most szó. Bár a suta tanulság lehet az: jusson mindenkinek ilyen családi kör, karácsony tiszteletére.

MÁV sztrájkra való tekintettel nem volt egyszerű hazajönni pestről. Balázs ezen felül még autodidakta módon megnehezítette a saját dolgát. Az alábbi üzenet hazajövetelének napján (dec. 19.), 12:53-kor érkezett:

"Tegnap este volt egy kis ünnep, ittunk a szorgalmi hét végére, és ez olyan jól sikerült, hogy nemrég ébredtem fel. Most próbálom magam ráncba szedni, talán kiérek még időben a Népligetbe."

Nos, azt tudni kell, Balázs a Népligettől barátok közt is legalább fél órára lakik, a busz pedig 14:05-kor indult. Az üzenet írásának időpontjában nem volt még összepakolva a cucca, nem volt nála jegy a buszra, se pénz, amiből jegyet tudna venni. Innen szép nyerni, ugyebár :).

Mindenesetre sikerült. Az események rekonstruálásában innentől az alábbi videó segít:




[Bocs a minőségért, egy mezei fényképezőgéptől ennyi telik. Némi gamma korrekcióval sikerült szoftveresen javítani rajta, az eredeti nagyon sötét volt.]

Jézuskát játszottam ma (már amennyire a Jézuskára ráillik a négynapos borosta), elmentünk fát vágni venni. Vittünk egy újságot, hogy majd azzal fogom meg a cuccot, elkerülendő a gyantafürdőt. Így sikerült felszentelni is a fát, mert a Metropol újságnak az Orbán Viktoros felével tekertem be. Itthon egyelőre be lett támasztva a sarokba, a talpba majd később kerül be. A talp kihasználtsága ugyanis egész évben 100%-os: amikor éppen nem karácsony van, egy szebb napokat megélt forgószék stabilitását biztosítja. December végén kikerül belőle a szék, és eltömődik karácsonyfával, januárban vissza.

Találtam egy jó kis linket is az újságban: necsomagolj.hu. Itt a filozófiai kifogásom, hogy miért nem fogok az idén ajándékot csomagolni. Érdemes legalább a 'Miért ne csomagolj?' menüpontot elolvasni.

Ezt tegnap fényképeztük. Tényleg ide fajult már?

Egy icike-picike pocakon pöckölős pocok pocakon pöckölt egy icike picike pocakon pöckölős pockot, mire az icike-picike pocakon pöckölt pocakon pöckölős pocok pocakon pöckölte az icike-picike pocakon pöckölős pockot.

(Azt inkább nem mesélném el, hogy ez hogyan jutott most eszembe.)

Minden férfi életében eljön a pillanat, mikor már nincs érv, mellyel hárítani lehet, és kénytelen belátni, ez így már nem mehet tovább: a ruhatár felújítása (de legalábbis patchelése) elkerülhetetlen.
Le kellett cserélnem a BKV-ellenőr kabátomat. Tapasztalatból hívják így: bármikor szálltam fel ezt viselve tömegközlekedési eszközre, mindig feltűnően méregetni kezdtek, egyesek kapásból a jármű másik vége felé menekültek el. Pedig sosem voltam ellenőr, csak a kabát színvilága hajaz az egyenruháéra. Ez a kabát érett meg a cserére.
Le is haladtunk a legtriviálisabb helyre, ahol kapásból egy huszonötezer forintos bőrdzseki fogadott. Rövid mérlegelés következett, de nem volt nehéz dönteni: mivel a (leendő) kézikamerámba pont ugyanennyibe kerül egy 4800 mAh-s (gyk: milliamperórás) akksi, az kurvaélet, hogy én megint nem leszek divatos. Végül megúsztam a dolgot 10% engedménnyel 7200 JMF-ból (gyk: jómagyarforintból), amiben amúgy továbbra sem nézek ki csövesnek, és még meleg is van benne. De a megpróbáltatásoknak még nincs vége: kell még nadrág, póló, pulóver....

Itt pedig fateromnak rakom össze az én régi, nyugdíjazott gépemet. Csak a két laptop miatt lett lefényképezve :).

Paks, erőmű, harmadik rész.
Itt az első rész.
Itt a második rész.
Elnézést, ez kicsit talán hosszabb lett, de nem volt már szívem kettészedni.

Ebéd után a KGyK-ba visz az utunk, ez a gyakorlóközpont. Megnézzük a szimulátortermet.
Ugyanaz a falnyi kezelőfelület, mint a legelőször látogatott vezérlőterem, csak nem egy reaktor, hanem egy számítógép áll mögötte. Ez a számítógép szimulálja a reaktor működését, itt gyakorolnak az őrszemek.
Bármit lehet nyomkodni. Ha valódi reaktor lenne a kapcsolótáblák mögött, fél perc alatt lenulláznánk az erőművet. Nem, fel nem robbanna, a biztonsági berendezések azonnal működésbe lépnek. A reaktort leállítani könnyű, újraindítani - zavartól függően - lehet, hogy napokat vesz igénybe.
A vezetőnk hosszan magyaráz, de elvesztem a fonalat a sok szakkifejezés közepette. Nézegetem a kapcsolókat és a feliratokat. A kezelőfelület igazi, masszív orosz készítésű, ahogy annak idején - 1982 karácsonyán - beindították, mögötte viszont csúcstechnika pihen.

Délután kettő körül jár az idő, még van egy állomás. Nem nagyon vágom, hogy hova megyünk, mindenesetre buszra kell szállni. Pár perces út után állunk meg egy nagy, komor épület előtt. Ez lesz a színes program, mondják. Ide nem hoznak el látogatókat, legalábbis csak úgy nem. De mint az első részben említettem, az egy hónap késés miatt ígértek nekünk némi plusszt.
Az épület zord külseje impozáns belsőt takar. Megint beléptetőkapuk és biztonsági őrök várnak. Rácsos forgóajtó választ el minket onnan, ahova pár perc múlva beléphetünk majd, de először az emeletre tessékelnek minket. Egy hangulatos, süppedős fotelekkel tarkított előtérbe jutunk. A lépcső mellett, a korlátnál, egy reaktor embermagasságú makettje ácsorog. Kibontva, kibelezve úgy, hogy bele lehet látni. A vezetőnk mutogatni kezd a maketten: itt jön fel a hűtővíz, itt megy át a reaktoron, itt megy a hőcserélőkhöz. Ennyi száz tonna meg annyi száz tonna, életnagyságban meg vagy 15 méter magas. Most pedig menjünk, és nézzünk meg egy ilyet élőben!

Excuse me?

Visszamegyünk a rácsos forgóajtóhoz, egyenként lehet átslisszolni. Bent egy öltöző vár, köpenyt húzunk, és védőzacskót a cipőre. A társaság két részre osztódik, egyik a hőcserélőnél kezd, másik a reaktornál, aztán majd cserélünk.
Én a reaktorosokhoz csapódom. Egy bődületesen nagy, hangárszerű csarnokba megyünk be. Odabent az emeleti makett élethű mása, darabokra szedve. Pontosan olyan, mint ami az éles reaktorban is dolgozik, de oda már nem kellett, így elhozták ide, lehet rajta betanítani. Körbenézek. Előttünk egy hatalmas, földbe süllyesztett fémtartály, jó 15 méteres mélységben az alja. Akkora csavarok tartják, hogy alig bírom megemelni. Lemehetünk megnézni közelebbről, bár ez már elvileg végképp szabályellenes, de pszt, nem kell róla tudni senkinek. Ez a tartály a reaktor tokja.
Mellette áll az, amit a tokba beletesznek, csak ez fölfelé 10 méter. Ezen folyik keresztül a hűtővíz. Belül üreges, alul lyukak vannak, ide állnak majd be az üzemanyagrudak. Aki akarja, megnézheti, milyen belülről. Hátnyilván. Nem minden nap adatik meg az embernek, hogy bemászhat egy atomreaktorba. Bent csak az apró lyukakon beszűrődő fény szolgáltat némi félhomályt. Romantikus.
A nyurga rudakon látszik, hová teszik az uránkapszulákat. Közben magyaráznak, bár a reaktor belsejéből csak tompán hallani. A hűtővíz 267 fokos (akkora a nyomása, hogy ekkora hőmérsékleten is folyékony marad), a reaktoron átfolyva ez 30 fokkal emelkedik azalatt a pár ezredmásodperc alatt. A 297 fokos víz megy a hőcserélőbe. A rudakat aztán egy hasonló méretű hangárban elfektetve is megnézhetjük.
A hőcserélő még hátravan, bár az élmény nem fogható a reaktorhoz. De legalább ebbe is bele lehet mászni. Az érzés olyan, mint amit Jónás érezhetett a bálna belsejében. Lenyűgöző méretek.

Ezzel így el is telt a nap. Tulajdonképpen már vissza kellett volna érni Budapestre, de hatkor még egy háznyi nagyságú hőcserélőben ücsörgök. Szólnak, hogy indulás.

Egy kicsit várni kell, mert épp őrségváltás van. Az emeleti süppedős fotelek exkluzív szolgáltatásait vesszük igénybe. Én még a vendégkönyvbe is írtam, valami ilyesmit:

"Asszonnyal jöttem volna eredetileg, de elhagyott. B*szhatja, mert ez egy igazán felejthetetlen élmény. Köszönöm, Paks!

Zsolti, 2008. 11. 21"

Aki nem hiszi, járjon utána.

Tegnap egy vizsgára várva beszélgettem egy sráccal. Kiderült, hogy elég régi motoros, még 2000-ben kezdte az egyetemet, és még van hátra másfél éve, igencsak ki van centizve (a bme-re összesen 10 évig lehet járni, utána elküldenek tanulmányi okokból). A közelben valaki megkérdezte, hogy ezt hogyan sikerült összehoznia, melyik részen csúszott ekkorát?
- Igazából az egyetemmel nem volt gond, az első évet 4-es átlaggal hoztam. Csak aztán volt egy nőügyem, aminek az lett a vége, hogy bekerültem a pszichiátriára.... - és itt elharapta a mondatot. Ehhez már tényleg semmi közünk.

Ez a durva, nem a faláb.

Ehhez képest én tíz kredit elbukásával erős jellem vagyok. Én kérek elnézést.

Legelső, kísérleti darab:

Szerintem egész korrekt lett, bár látok egy-két helyet, ahol lehetne esetleg finomítani, de ettől inkább eltekintek a vizsgaidőszak sikerének érdekében :).

Kellett már valami, amivel kihasználom ennek az erőműnek a képességeit. Az alig háromhónapos laptopomra gondolok. Eddig a webezés meg a pdf olvasás nem volt túl megerőltető neki, ezt ma már egy jobb telefon is tudja.
A nyugdíjazott gépemben 512 mega memória volt, amiből 32 eleve le lett csípve videómemóriának, szóval maradt 480 MB a többieknek, oprendszerestül, programostul. Most szebb pillanataiban az Adobe Premiere egyedül elterpeszkedett 7-800 megán. Jó dolog a 3 gigaram.

Csaj: Szóval három éves kapcsolat volt?
Én: Igen.
C: És miért lett vége?
É: (...)
C: Hát, ez ilyen.
É: Tudom.
C: Istennek biztos van egy kreatív csapata, amelyik azon dolgozik, hogy személyre szabott kibaszásokat gyártson.

Nice.

"Hogy miért csinálom? Akármit is válaszolnék, hazudnék. Az igazság az, hogy rossz ember vagyok, de ezen változtatok, megváltozom. Ez volt az utolsó ilyen eset. Mostantól tiszta leszek, kihúzom magam és az életet választom. Már alig várom. Olyan leszek mint maguk, lesz állásom, családom, rohadt nagy TV-m, mosógépem, kocsim, cd lemezem, elektromos konzervnyitóm, jó egészségem, alacsony koleszterinszintem, biztosításom, jelzálogom, első otthonom, szabadidőruhám, háromrészes öltönyöm, kvízjátékom, szemét kajám, gyerekeim, séták a parkban, rendes munkaidő, golfpartik, kocsimosás, elegáns kardigánok, családi karácsony, rendes nyugdíj, adómentesség, csatornapucolás, és a végén ha már nincs semmi a halál."

(Trainspotting )

Paks, erőmű, második rész. Itt található az első rész.

A 4-es blokk vezérlőjének látogatófolyosójáról kijőve mindannyiunknak védősisakot kell húznia. Hardcore üzemi terület következik, a turbinák.
Fakultatíve füldugót is lehet használni. Odabent konstans 96 decibel üvölt. Ez hangos, bár az átlagembernél még jóval a fájdalomküszöb alatti érték. Libasorban lépünk be a hatalmas, több mint fél kilométer hosszú csarnokba. Odabent is minden óriási. Öklömnyi csavarok tartják össze a berendezéseket, melyek mérete a családi autótól a kisebb családi házéig terjed. Legalább 35 fok van. A reaktor által termelt hőt a hűtővíz felveszi, majd egy hőcserélőn keresztül átadja annak a víznek, ami majd megforgatja a turbinákat. Tulajdonképpen egyik esetben sem a klasszikus értelemben vett vízről beszélünk, de ez itt most mindegy is. A turbina forgása elektromos áramot gerjeszt, és jó eséllyel azzal működik a számítógép, amivel ezt olvasod.

Elhagyva a turbinákat, a nap (eddigi) fénypontja következik: megnézzük a reaktorokat! Fellépcsőzünk vagy harminc méter magasra, és a vezérlőhöz hasonlóan ismét egy szűk látogatófolyosón találjuk magunkat. Ha lehet, még a turbinákénál is nagyobb csarnokot látunk az üvegfal mögött. Közelebb a 4-es, távolabb a 3-as reaktorokat lezáró fedél piroslik. Lent néhány ember kószál, talpig védőfelszerelésben.
Bejutni a reaktorokhoz nem egy egyszerű történet, csak keveseknek adatik meg. Az ember bemegy az öltözőbe, és gatyára/bugyi-melltartóra vetkőzik. Letesz minden ékszert, órát, szemüveget. Beöltözik az erőmű által biztosított ruhába, zoknitól sisakig (csereszemüveget persze tarthat bent). Még az se mindegy, hogy milyen színű cipőt vesznek fel a férfiak, és milyet a nők (előbbiek feketét, utóbbiak fehéret, de lehet, hogy fordítva). Aztán egyéb procedúrák zajlanak. Nagyjából 50 percet vesz igénybe ez az egész.
Kijutni több, mint egy óra. Az ember levetkőzik, fertőtlenítik, lezuhanyzik, ellenőrzik. Ha sugárzást érzékelnek, újra lezuhanyzik, addig, míg tiszta nem lesz. Ha nem jön le, az gáz.

Bár rajtunk nincs védőfelszerelés, nem vagyunk veszélyben. Odalent sincs több sugárzás, mint bárhol máshol, de mint említettem, itt semmit nem bíznak a véletlenre. Bizonyos szempontból még kevesebb dózis is ér bennünket, mint odakint, mert így nem kapunk a természetes háttérsugárzásból.
A reaktor mellett egy direkt ide tervezett daru áll. Ennek segítségével cserélik a fűtőelemeket, és rakják át pihenni a reaktor mellé a már kiégetteket. Csere esetén senki sem lehet a közelben. Ha felnyitják a reaktort, minden távirányítással történik. A frissen kiemelt rudak alig pár méterre töltenek el öt évet (itt történt a 2003-as üzemzavar is, tehát nem a reaktorban), majd újabb tárolóba kerülnek. Ez a legnagyobb gond az atomenergiával: nem tudunk mit kezdeni a kiégett fűtőelemekkel. Vagyis tudnánk éppenséggel, de a probléma az ember. Erről majd talán máskor.

Sok időt töltünk itt, és megerősítést nyer szinte minden, amit eddig a reaktorok működéséről hallottam. De végül kitessékelnek minket, sok a dolgunk még. Ebédelni megyünk.

(folytatás következik)

Tovább a harmadik részhez.

Vasárnap, reggel kilenc. Kócos fejjel támolygok ki a szobából. A konyhában anyukám nagyban gyömöszöl valami pogácsatésztát. Rámnéz, kérdez:

- Éhes vagy?
- Nem.
- Jó, mert nincs mit enni.

Ez az a pont, amikor a kereslet találkozik a kínálattal.

Aki azt meri mondani, hogy nem vagyok egy szemét mázlista, az bekaphatja :).

Katt a képre!