"- Nem tudom, hol van az a Kansas, még sose hallottam róla. De mondd csak: civilizált ország?
- Ó, igen - felelte Dorka.
- Ahá, így már érthető a dolog. Mert a civilizált országokban, tudomásom szerint, nincs többé boszorkány, se tündér, se varázsló. De Óz birodalmába még nem jutott el a civilizáció, mi el vagyunk vágva a világ többi részétől. Ezért nálunk még ma is vannak varázslók és boszorkányok."

(Óz, a nagy varázsló)

Gondolom mindenki tudja, hogy a csapat még nem állt össze. Eddig megtaláltuk már a Madárijesztőt és a Bádogembert.

Nemsokára a Gyáva Oroszlán is előbukkant az erdő sűrűjéből. Neki semmiféle morbid defektje nincs, csupán meggyőződéses gyáva. Konfliktuskezelés az ő esetében úgy történik, hogy üvölt egy bődületesen nagyot, amitől mindenkiben megáll a sz*r, így az oroszlán vélt avagy valós gyávasága eleddig mindenki előtt titok maradt. Most azonban kibújik a szög a zsákból, a találkozás vége az, hogy az oroszlán is elindul Dorkáékkal Ózhoz, hátha kaphat tőle bátorságot.

A kis társaság veszélyes kalandokat él át Smaragdváros felé menet a sűrű erdőtől kezdve a szakadékon át egészen a sebes folyóig és a pipacsmezőkig. Rendkívül okos dramaturgiai húzást lehet itt megfigyelni, ami manapság talán nem lenne különleges, de ne feledjük, az eredeti mese 1900-ban jelent meg, akkoriban lehet, hogy újdonság volt. Az események során ugyanis rendre úgy kerülnek ki a csávából, hogy a(z észre áhítozó) Madárijesztő ötletel, és kitalálja a menekülés útját, amit sokszor a (bátorságra áhítozó) Gyáva Oroszlán életét kockáztatva visz véghez. A szívtelen, s így önmagát szeretni képtelen lényként aposztrofáló Bádogember pedig a legkisebb bogarat is sajnálja az erdőben, folyton meghatódik és sírva fakad, ezért Dorka szorgalmasan törölgeti a könnyeit, különben a bádog arc "berozsdál". Mindannyian olyan tulajdonságra vágynak, ami megvan bennük, csak nem volt még senki, aki segített volna nekik felismerni ezt. Sajnálom, és nem is értem, hogy a későbbiekben ez a vonal miért nem lett a megoldás része, vagy miért nem kapott legalább nagyobb hangsúlyt.

Végül elérik Smaragdvárost, és tulajdonképpen jobban jártunk volna, ha itt vége is valamiféle happy enddel. De nincs, ugyanis még csak a könyv felénél tartunk. Érzésem szerint innentől kissé össze lett csapva a történet, mely a végére azért kerek egésszé válik, megvan tehát mindennek a helye, de nem nyújtja már azt az elvarázsolt mesevilágot, amit az eddigiekben láthattunk. A jól kidolgozott történetnek inkább csak a váza van meg, amire tessék-lássék alapon ráaggatták az eseményeket és a párbeszédeket; az volt az érzésem, mint ha az író nagyon szeretett volna már túl lenni az egészen.

Hőseink bejutnak Smaragdvárosba, de probléma akad. Óz, a nagy varázsló ugyanis először nem hajlandó fogadni őket, aztán mégis, de csak naponta és egyesével. A négy szereplőnek négyféle alakban jelenik meg, Dorkának egy test nélküli fej beszél a trónról (horror reloaded), a Madárijesztő egy szépséges hölgyet lát, a Bádogember félelmetes fenevadat, a Gyáva Oroszlánnak pedig tűzgömbként mutatkozik a nagyfőnök. Mindannyian elmondják, mit szeretnének, Óz pedig mindannyiuknak azt a feltételt szabja, hogy öljék meg a gonosz Nyugati Boszorkányt (a gonosz keletit ugye Dorka még az elején véletlenül kinyírta). Nem túl korrekt egy kérés, de nincs mit tenni, elindulnak. Jön egy rakás népmesei elem, hogy miként igyekszik megakadályozni a Nyugati Boszorkány, hogy a közelébe férkőzzenek, és hogy ezek miként mondanak sorra csődöt (farkasok, varjak, méhek... ehh). Végül mégis sikerül Dorkát fogságba ejteni, akire így rabszolgasors vár a gonosz boszorkány kastélyában. Egyszer azonban összebalhéznak a kislány cipőjén (a Keleti Boszorkány varázscipője, ha emlékeztek), aminek az a vége, hogy Dorka leönti a boszorkányt egy vödör vízzel, aki ettől elolvad (képzeljétek azt a higiéniát... ha egy vödör víz megöli, mennyit zuhanyzott életében...). Így aztán a nyugati országrész is felszabadul, mindenki hepi.

Visszatérnek Ózhoz hogy megkapják végre, ami jár: a kansasi utat, az eszet, a szívet és a bátorságot. Óz azonban megint próbál kibújni, de ezúttal nem ködösíthet tovább: kiderül, hogy a nagy varázsló egy közönséges csaló.

(éééés az izgalmakat fenntartandó, innen folytatjuk ;), a befejezés következik)

"- Tegyük fel, hogy van egy feladat, amit meg kell oldanod, de nem vagy biztos benne, hogy jól csinálod. De azért haladsz vele, csak bizonytalan vagy a végkimenetelben. Mit teszel ilyenkor? Csinálod, csinálod, hátha lesz belőle valami, vagy befejezed, és hátrébb lépsz egy lépést, megpróbálod jobban átgondolni?
- Ez most akkor arra irányul, hogy szeretek-e gányolni?"

Egyszer azt mondta nekem egy lány, hogy az apja szerint intelligens ember kérdésre kérdéssel válaszol. Ez a bizonyos fater ma magát Einsteint láthatta volna bennem, mikor a fentihez hasonló kérdésekre a fentihez hasonló kérdésekkel felelgettem egy ún. állásinterjún.

Node, amiért a post íródik, lelökve Óz-t az első helyről*, az a következő. A feladat ez volt: van egy hűtőszekrény, amiről tudod, hogy rossz. Akkor is világít a lámpája, amikor csukva van az ajtaja (mindegy, honnan tudod ezt, tudod). A kérdés, hogy hogyan bizonyítanád ezt be a főnöködnek?

Megoldási javaslatok kommentbe jöhetnek. Pár nap múlva ideírom majd, én mit mondtam rá.

* Ózból kész a harmadik és a negyedik bejegyzés is, majd alkalomadtán published, fél napba telt megírni faszé' baszom el mindig ilyen faszságokra az időt...

- Én azért mégis inkább eszet kérek Óztól, és nem szívet - elmélkedett a Madárijesztő. - Mert az esztelen nem tudná, mit kezdjen a szívével, még ha volna is neki.
- Én a szívre szavazok - okoskodott a Bádog Favágó. - Mert az ész nem tesz boldoggá, márpedig a boldogság a legfőbb dolog ezen a világon.

(Baum: Óz, a nagy varázsló)

Hitelesebb lenne ez a fenti szép gondolatsor, ha nem épp másfél oldalnyi, sugárban fröcsögő vér előzte volna meg. De ne rohanjunk ennyire előre.

Ott tartottunk, hogy Dorka elindult Smaragdvárosba, kezében kosárral, lábán a lopott varázscipővel és a körülötte ugrándozó Totóval. A mumpicok barátságos népség, éjszakára befogadják, megetetik őt. Dorkának amúgy is nagy riszpektje van a láb alól eltett Keleti Boszorkány miatt.

Egyszer a kislány megállt pihenni, és egy kőkerítés tetején ücsörögve bámulta az aranyló búzamezőt. A kerítéstől nem messze egy karóra egy madárijesztő volt fellógatva, ami rákacsintott Dorkára. A történet életkori besorolásától függően itt vagy sikítás következik, vagy barátkozás. Az Ózban nyilván az utóbbi. A Madárijesztő szó szerint egy madárijesztő. Valami ócska rongy ki van bélelve szalmával, aztán mikor a fejére rajzoltak szemet meg fület, elkezdett látni meg hallani. A Madárijesztő legnagyobb gondja, hogy - bár csak egy napja lóg kint - kiröhögték a varjak, mert nem túl hiteles funkciójában. Egy öreg madár még ki is oktatta: "- Volna csak ész a fejedben, komám, lennél olyan legény, mint az emberek, sőt különb is, mint sokan közülük. Az ész az egyetlen, ami számít ezen a világon, akár varjú az ember, akár ember." (akár varjú az ember, akár ember, vazz...) Így aztán a Madárijesztő legnagyobb vágya, hogy észhez jusson. Szerencsére Dorka arra járt, így elindul vele, hátha Óztól kap egy kis eszet.
Itt jegyezném meg, hogy a Madárijesztő testi integritása igencsak szabadon értelmezett. Hideg éjszakán például kiveszik a ruhából a szalmát, betakaróznak vele, reggel meg visszatömködik. Kemény.

Hőseink beérnek az erdőbe, ahol rájuk esteledik. Találnak egy faházat, de nincs benne senki. Itt töltik az éjszakát. Reggel indulnának tovább, mikor a ház mögött megtalálják a tulajdonost. Ő bizony a Bádogember. Fát vágott az erdőn, de elkezdett esni az eső, ő pedig berozsdásodott és meg se bír mozdulni. Már egy éve ácsorog feje fölé emelt baltával. Dorkáék megolajozzák az izületeit, így végre megint mozoghat. Neki nincs szíve, így felismerve a lehetőséget, Óztól szeretne ő is tarhálni. Hogy miért nincs szíve, az pedig összefügg azzal, hogy hogyan lett ő a Bádogember.

A Bádogember nem született ugyanis bádogként. Valaha hús-vér ember volt, favágó. Feleségül akart venni egy mumpic csajt, de annak az anyja nem engedte, mert derogált dolgozni neki, és azt akarta, inkább a csaj lássa el élete végéig. A lány viszont biztosította a favágót, hogy ha a srácnak lesz elég pénze ahhoz, hogy mindkettőjüket eltartsa, akkor hozzámegy. Így aztán a szerencsétlen balfék kijárt az erdőre napi tizenkét órában. Nem tetszett ez a lány anyjának, úgyhogy megdumálta a Keleti (gonosz) Boszorkányt, hogy akadályozza meg a házasságot. A boszorkány megbűvölte a favágó fejszéjét, így az egy nap lecsapta a favágó egyik lábát. A favágó azonban az egyik haverjával csináltatott magának bádogból egy lábat, így folytathatta a munkát. Nem sokkal később azonban hopp!, a másik lába is levágódott. Ezt is bádoggal pótolták. A következőkben hasonló módon elvesztette az egyik, majd a másik karját is, de ezek is helyettesíthetőek bádoggal. A boszorka éktelen haragra gerjedt és bekeményített. Ezután - wait for it... - a favágó fejét vágta le a fejsze ("Ezúttal már igazán azt hittem, végem van."), majd miután ezt is bádoggal pótolták, nem maradt más, hogy a következő csapásnál a testét hasítsa ketté. Utolsó lépésben tehát a testét is bádogra cserélte le. A üreges bádog felsőtestbe viszont nem került szív, így a Bádogember legnagyobb bánata, hogy nincs szíve.

A Bádogember ezt elmesélte Dorkának és a Madárijesztőnek, aztán került sor a bejegyzés elején idézett párbeszédre.

A Grimm testvérek bekaphatják.

(folytatás következik)

Akik komolyabban foglalkoznak matematikával, sejthetik, mennyire széles körben alkalmazható, ismerhetik azt a hatékony kifejezőerőt, amellyel a világot leírni képes. Vannak érdekes, üde színfoltok, mint például a Drake-formula, mely az egymással kommunikálni képes civilizációk számát igyekszik megadni. Nemrég viszont olyat találtam, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni: egy képlet, mellyel kiszámítható, hogy mikor lesz húsvét! Húsvétképlet, vazz...

A matematika fejedelmének megtisztelő címével büszkélkedő Gauss által kifundált eljárás nálam a fekete máglya kategóriájába tartozik. Milyen perverz agy kell már ahhoz, hogy ezt valaki kitalálja?

Az alábbiakban ti is kipróbálhatjátok Gauss módszerét. Csak írjátok be a fehér téglalapba az évszámot, kattintsatok a gombra, és a fortyogó üstből felszálló lilás-fekete füstben kirajzolódik a megadott év húsvét vasárnapjának dátuma. A nyugati világ, s így Magyarország is a gregorián (Gergely-) naptárat alkalmazza, így ránk az vonatkozik (a julián naptár szerinti eredményt azért tettem be, mert miért ne, része a képletnek). A Gergely-naptárnál - a wikis oldalnak megfelelően - csak az 1583 és 2299 közötti évszámokra lesz jó biztosan a dátum. A többi évre is kiad valamit, de aztat émmá nem tudhassam, hogy jó-e.


(Ez egy java applet, amihez java támogatás szükséges, ami minden épkézláb számítógépen van. Ha mégsem látsz semmi értelmeset, akkor telepítened kell java-t a böngésződhöz.)

Ha valaki ehhez érez affinitást, itt az applet forrása, bár nem hiszem, hogy aki látott már ilyet, az túl sok újdonsággal találkozna.

A húsvét időpontja egyébként a „tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnap”.

Sokan és sokszor állapították már meg hol kajánul, hol elszörnyedve (ez jó kis írás, olvassátok el), hogy egynémely, alapműveltséghez tartozó gyermekmese csak annyival szelídebb egy B-kategóriás horrorfilmnél, hogy - mivel olvasni kell - nem hallod az üvöltést. Gondolok itt Piroskára, akit a nagymuterral egyetemben egészben megevett a farkas, aztán jött a vadász, kivágta őket a farkas gyomrából, a felszabadult helyet pedig sziklával töltötte fel. Vagy emlékezzünk a Hamupipőkére, amiben a szadista anyuka levágta a lányai lábujját, hogy az beférjen a cipőbe. De megemlíthetjük Jancsit és Juliskát is, akik kétszáz évvel megelőzvén a Fűrész 2-t, élve embert égetnek.

Na, az Óz, a nagy varázslóhoz képest ez mind lófasz.

Nem is olyan rég Alice történetéről állapítottam meg, hogy sokmindenre alkalmas, csak gyermekek személyiségfejlődésének előmozdítására nem. Az Óz esetében e tekintetben sokkal szebb a kép, sok szó esik szeretetről, családról, arról, hogy kinek mi a fontos az életben. A horror viszont, úgy tűnik, elengedhetetlen kellék.

Dorka (eredetiben Dorothy, ugyebár) a végtelen kansasi síkságon lakik egy egyszoba-konyhás kalyibában Emmi nénivel, Henrik bácsival, és Totóval, a kiskutyával. Egy szép napon azonban forgószél kerekedik, ami felkapja az egész viskót és messzire repíti, benne Dorkával és Totóval (az öregek kimaradnak a buliból), hogy aztán pár óra múlva földet érjen valahol. (OFF: Kurva anyját a pizza oscarnak, meglepetéskarfiolt tettek a tengeri herkentyűs spagettibe. Ráharaptam.) Ez a valahol pedig Óz birodalma, ami keleti, nyugati, északi és déli részekre van osztva, és mindegyiket az égtáj nevével fémjelzett boszorkány irányítja. Landolásnál Dorkának rögtön sikerül a házzal agyonnyomnia a Keleti Boszorkányt, aminek azonban a helyi, mumpicoknak nevezett alacsony, törpeszerű őslakosok örülnek, mert ez pont egy rossz boszorkány volt. A helyszínre siető Északi Boszorkánytól (aki jóféle), tudjuk meg mindezt. Dorothy vissza akar jutni Kansasba, ezért a boszorkány Ózhoz irányítja, szóval a kislány kaját vesz magához, és indul. Előtte lenyúlja a halott boszorkány (aki végig a ház alatt fekszik, csak két lábszár lóg ki) ezüstcipőjét, aminek egyébként varázsereje van.

Gyönyörű tájon bandukol végig Dorka a pajkosan pillangókat kergető Totóval, mindössze a sárga köves utat kell követniük, ami egyenesen Smaragdvárosba visz, Óz, a nagy varázsló palotájába.

(folytatás következik)

A történet egy egyszerű, bejegyzés utáni kommenttel kezdődött. A két félmondatból pedig tettek nőttek ki.

Június 19-én, pénteken este fél tíz körül ültünk fel hárman - Iván, Bali és jómagam - biciklire azzal a határozott szándékkal, hogy - nyilván kisebb pihenőkkel, de - egyhuzamban letekerünk Békéscsabára. Ez légvonalban mintegy 180 km-t jelent, de azt nagyon hamar megtanultuk, hogy a légvonal a valódi távolság igen erős alsó becslése. De ne rohanjunk guruljunk ennyire előre.

(Az éjszakai tekerés ötletére anyukám rezignáltan csak annyit mondott, hogy írjam meg a nekrológomat és beszéljem meg öcsémmel, mi elintéznivaló marad utánam itt Pesten. Nem olyan szörnyű egyébként :).)

Az ökörhugyozás-szerű városi körtúra után kereken éjfélkor hagytuk el a Budapest táblát. Ezután nagyjából öt kilométerenként követték egymást a falvak, időnként megálltunk egy-egy kútnál.

Többször voltam kénytelen írni már ezen az oldalon, hogy olyat láttam, ami szavakkal vissza nem adható, le nem írható. Ilyen az éjszakai országúti biciklizés is. Budapest fényszennyezésétől elszabadulva a tökéletes sötétség vett minket körbe. Szó szerint csak annyit láttunk, amennyit a lámpáink megvilágítottak. Se előtte, se utána semmit. Az ég tiszta volt, de a Hold még nem jött fel (egyébként is utolsó fázisban volt, később is csak egy vékony sarló látszott), így feltündököltek felettünk a csillagok. Városban élve el sem tudja képzelni az ember, mennyi van belőlük.

Az éjszaka meglepően rövid volt. Már egy órával napfelkelte előtt elkezdett pirkadni, húsz perccel később pedig nyugodtan kikapcsolhattuk volna a lámpákat, annyira világos lett. Ezidőtájt érkeztünk a Gödöllői dombság (kerékpáros szemmel) legérdekesebb részéhez. Enyhe emelkedőkön kellett felkapaszkodnunk, hogy a másik oldalon ugyanennyit guruljunk lefelé. Hosszú-hosszú percekig hasítottunk végig az apró falvak lankás lejtőin 25-30 km/órás sebességgel anélkül, hogy cseppet is tekerni kellett volna. Ez az igazi élvezet.

Aminek azonban hamar vége szakadt. Kiérve az Alföldre a töksík vidék terült el körös-körül. Valahol Tápióbicske és Tápiószentmárton között lehettünk, mikor a láthatáron felbukkant a vörösen izzó napkorong teteje. Az ember reménykedik, és a remény hal meg utoljára, de sajnos nem igaz az, hogy azért, mert dél felé mentünk, végig lejtett volna az út. Itt bizony tekerni kell. Háromnegyed hat körül értünk el a megyehatárhoz, és itt már erősen látszódtak rajtunk a fáradtság jelei. Újszász felé pocsék, összevissza gödrös úttal, majd gonosz ellenszéllel kellett küzdenünk. Ezután fordultunk a 32-es útra, amin fél kilenc-kilenc között értük el Szolnokot

Itt lett aztán vége a túra kétkerekes részének: figyelembe véve állapotunkat és tartalékainkat, és azt, hogy vagy Szolnokon szállunk fel a vonatra, vagy Mezőtúron (ami újabb - letekerendő - 60 km), úgy döntöttünk, nem szúrunk ki magunkkal.
Négy órát kellett olyan vonatra várnunk, amin a biciklijeinket is haza tudtuk vinni, ezt az időt a szolnoki pályaudvar melletti füves területen történő fetrengéssel töltöttük.

Iván és Bali főleg a kialvatlanságtól szenvedtek, én annyira nem fáradtam el, de a combjaimban forró ólom keringett vér helyett. Másnap viszont - 14 óra alvás után - mint ha mi se történt volna. Kicsit rossz volt biciklire ülni meg lépcsőzni, de bőven nem értem az erőm végére, és a többiek is így voltak ezzel. (És nem, a seggem se fájt.)

Békéscsabáig tehát nem jutottunk le, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy nem is fogunk. Hamarosan szerintem elkezdünk tervezgetni egy újabb nekilódulást. Iván tavaly - egyedül - már megcsinálta.

Végül a számok:
90 km-rel kerültünk közelebb Békéscsabához légvonalban, ehhez pedig 130 km-nyi tekerés társul. Jó másfélszeres szorzó, ami ugye azt jelenti, hogy a Budapest-Békéscsaba táv olyan 250-270 km lenne.

A sebességértékeket Bali kedvéért és önbecsülésének megőrzése érdekében nem publikálom :).

Valamiért megint nem tudott magával ragadni a súlyosan megalomán Micheal Bay, pedig látszik, hogy most is beleadtak apait-anyait. Legutóbb sem éreztem a zsigereimben a borzongást az egymásnak feszülő robottestek láttán, ennek ellenére azt kell mondjam: a Transformers - Revenge of the Fallen (Transformers - Bukottak bosszúja) megítélése négerhangya-fasznyi javulást ért el nálam az első részhez képest.

Spoilerezés nem lesz, mert a sztorit nem nagyon értettem.

Viszont most egy rakás pozitívumot fel tudok sorolni. Leginkább az használt a filmnek, hogy kirúgták a parkinson kóros operatőrt, és az embernek marad ideje fókuszálni és felfogni, hogy mi folyik a vásznon, végre nem rángatózik a kamera össze-vissza a bunyózós jeleneteknél. Amiből pedig dögivel kap az ember az arcába: olyan zúzást rendeznek a több, mint két óra alatt, hogy ihaj! Nincs semmi finomkodás, tesze-tosza csitt-csatt, ezt tényleg addig csiszolták, míg le nem szakadt az arcod. A stáblistán legalább 150 név kúszott fel a digitális effekteken dolgozók névsoránál, munkájuk eredményéről tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Legalább látszik, mire ment el az ötszáz millás költségvetés. Mert hogy nem forgatókönyvíróra, az biztos. Én egész konkrétan nem értettem, hogy most mit és legfőképp miért csinálnak, másrészt mintha a szöveget nem egy, hanem legalább két ember írta volna. A párbeszédek helyenként arcvakaróan szánalmasak, máshol - főleg mikor a szereplők osztják egymást - briliánsak, viccesek.
A filmet így főleg a látvány cipeli el a hátán, mert Mr. Bay még mindig nem tud rendezni. A drámainak szánt, érzelmeket közvetíteni szándékozó jelenetek borzalmasak és rosszkor jönnek, a szereplők reagálásai az eseményekre sokszor illogikusak, ráadásul tele van a film bosszantó gyermekbetegségekkel: három mérföld sivatagi kocogás és éppen szarrá lövés alatt álló városon átszaladás után a főhősök sérója még mindig tökéletes, ruhájukat pedig mint ha pervollba áztatott vanish-sel mosták volna. Az esetlegesen feltűnő (majd a következő vágásnál esetlegesen eltűnő) koszfoltok is izgalmasan vándorolnak ide-oda.
Pisilő robot most nem volt (helyette volt könnyezve síró), egy-két nüanszot leszámítva végre úgy viselkedtek a transzformerek, ahogy azt az ekkora jószágoktól elvárná az ember.

Végeredményben megér a dolog egy mozijegyet. Aztán le kell tölteni meg kell venni a dvd-t, hogy rongyossá lehessen nézni az effekteket. Mást nem nagyon érdemes, filmművészeti értéke megítélésem szerint igen csekély, és ez lelombozó.
A mjúzikot megint a Linkin Park adja a tőlük megszokott magas művészi színvonalon, bár élek a gyanúperrel, hogy a srácoknak most nem nagyon volt kedve melózni, és az első rész zenei alapját dolgozták kicsit át; így született meg a New divide. Megan Fox pedig még mindig állati jó csaj.

(Elnézést kérek azoktól, akik a biciklizős postra várnak, lesz majd... talán szerdán vagy csütörtökön.)

Nick Vujicic, aki végtagok nélkül született

"- Csakhogy én nem szeretem a bolondokat - mondta Alice.
- Hiába nem szereted - mondta a Fakutya. - Itt mindenki bolond. Én is bolond vagyok. Te is bolond vagy.
- Honnan gondolja, hogy én bolond vagyok? - kérdezte Alice.
- Ha nem volnál bolond - válaszolt a Fakutya -, nem jöttél volna ide. "

(Alice Csodaországban)

Állítólag gyakran vádolják az Alice Csodaországban című gyermekmese íróját, Lewis Carroll-t, azzal, hogy a sztorit egész egyszerűen magánkívül, beszívva, drogoktól kábultan alkotta meg. Első körben azt kell mondjam, egyáltalán nem csodálkoznék rajta. Valahol olvastam, hogy drogosok is használják hallucinációk előtt a "megyek a nyúl üregébe" kifejezést.

Igazuk lehet. Milyen ember az, aki gyerekeknek ír olyan történetet, amiben sokvégtagú csecsemő malaccá változva elrohan? Vagy hogy miután Alice könnyei a teremben eláztatnak minden erdei állatot, a főokos Egér úgy kívánja megszárítani a társaságot, hogy elmeséli a világ legszárazabb történetét? (Tiszta Monty Python)

És ez csak két rövid példa Csodaország történéseiből. Tulajdonképpen az egész mű ilyen apró, lazán egymáshoz kapcsolódó szeletekből áll. Alice meglát a réten egy nyulat, mely idegesen elrohanva mellette a zsebóráját nézegeti, és azon aggódik, el fog késni. Alice utána szalad ("Follow the white rabbit."), és bezuhan a nyúl üregébe (Mátrixrajongók előnyben). Innentől pedig mindenféle racionalitást nélkülöz az történet írás (nem mint ha a zsebórás nyúl rendben lenne). A kislány "állatokkal" beszél, hol itt van, hol ott van, hol megnő, hol összemegy. Április Bolondjával és barátaival, a Mormotával és a Kalapossal uzsonnázik. Számukra megállt az idő egyszer uzsonnaidőben, mert összevesztek az idővel, így mindig uzsonnaidő van, tehát mindig esznek. Viszont nem szeretnek piszkos terítékből enni, így mindig arrébb ülnek eggyel a megterített asztalnál. Alice krokettezik (angol labdajáték, ma gondolom krikett) Csodaország királynőjével, a Szív Királynővel, akinek vitakultúrája odáig terjed, hogy "üssétek le a fejét", így hamar elfogynak a játékostársak. Mind a Szív Királynő, mind az udvar népe nemes egyszerűséggel a francia kártya lapjai. És így tovább, és így tovább, rengeteg apró kis marhaság.

Minden logikátlansága és ténylegesen egyáltalán nem létező története ellenére az Alice Csodaországban engem lekötött, helyenként még vicces is volt ("Alice rendszerint jó tanácsokat adott önmagának, de, sajnos, ritkán követte őket. Néha meg annyira összeszidta önmagát; hogy sírva is fakadt miatta. Egyszer - emlékezett - pofon is ütötte önmagát, mert csalt, amikor önmagával krokettet játszott.") Kicsit jobban odafigyelve az emberi társadalom görbe tükre is megfigyelhető. A végére érve pedig egyáltalán nem volt hiányérzetem, nem bántam meg, hogy elolvastam - amúgy is leküzdhető pár óra alatt.

Az író egyébként (többek között) matematikus, sok ismert idézet, szállóige származik tőle.

A mese eredetijét Kosztolányi Dezső fordította magyarra, állítólag meglehetősen slendrián módon. A bevezető idézetben megszólaló Fakutya például nem is kutya, hanem macska...

---

Matekos vénájúaknak egy kis érdekesség:

Az elején valahol Alice - épelméjűségét vizsgálandó - számokat próbál összeszorozni: "Nézzük csak, tudom-e még azt, amit tanultam az iskolában. Szóval: négyszer öt az tizenkettő, négyszer hat az tizenhárom, és négyszer hét az ... jaj, még húszig se tudok számolni."

4 x 5 = 12
4 x 6 = 13
4 x 7 (= 14)

Ez nem akkora marhaság, mint elsőre látszik, mert ha az elsőt 18-as, a másodikat 21-es, a harmadikat 24-es számrendszerben nézed, akkor kijön :).

Van, hogy kifejezetten előnyös, ha az ember nincs tisztában azzal, hogy őrültséget csinál. Valami ilyesmi jutott eszembe elnézve a szombati túránk magasságprofilját:



Az egész kicsit több is, mint 19 km, mert már az erdőben voltunk, mikor eszembe jutott bekapcsolni a csiganyálat. A távon túl az igazán kemény viszont az a 2-3 meredek emelkedő, amikről a rajzon nem látszik, hogy mennyire képes leszívni az ember energiáit. A gps szerint több, mint 8 órát töltöttünk gyaloglással.

A dolog egyébként még szombaton történt. Balázzsal nekiindultunk a Visegrádi hegységnek (ld. a piros pöttyöt). A túra gyalogolós része Pilisszentlászlóról indult, és Dömösön ért véget. Előbbi az egész hegység kellős közepén, utóbbi annak legszélén található. Érintettünk három geoládát is.

Az első láda hamar meglett, bemelegítésnek kitűnő séta az erdőben. A hely különlegességét az adja, hogy egy elhunyt geokesser emlékére telepítették a barátai.

A második innen jó messze helyezkedett el, de könnyed sétával elérhető, a terep nem nehéz. Normális esetben. A dolog egyik pikantériáját az időközben eleredt eső adta. Nagyon azért nem áztunk meg, mert majdnem végig az erdőben voltunk, de azért van egy fílingje annak, mikor a szakadó esőben ücsörög az ember a fák védelmében, és szendvicset majszol. A másik az volt, hogy rossz - vagyis inkább nem létező - ösvényen indultunk el felfelé, így a Nagy-Disznó hegyet a meredekebbik végéről másztuk meg. Ebben az a bosszantó, hogy ha nem szúrjuk el, meg se kellett volna mászni. Feljutva viszont annál érdekesebb dolgokba botlottunk: egy - valamilyen ragadozó - állat koponyája, amiből kőkorszaki módszerekre hajazó bontómunka után kölcsönvettük a fogakat, meg két akkora hangyaboly, amilyet én még életemben nem láttam.

Innen indultunk el a Prédikálószékhez egy egész egyszerűen elmondhatatlanul gyönyörű erdei úton. Ilyen csak a mesében létezik. Hatalmas fák magasodnak az ember fölé, a ritkás aljnövényzet között hol zöld fű, hol egybefüggő, térdig érő avar borítja a talajt. Sajnálom, de lehetetlen visszaadni. Nagyon könnyen visszatalálunk oda, el kéne menni fényképezőgéppel.

Erről az útról el is felejtettünk letérni a megfelelő ponton. Hiába görnyed itthon az ember órákon át a térkép és a gps fölött, ha aztán a helyszínen nem követi a nagy gonddal megjelölt segédpontokat. Olyannyira későn vettük észre a tévedést, hogy már nem érte meg ugyanazon az úton visszamenni (látható a térképen is, hogy hol fordultunk ismét GCSzek felé), így toronyiránt vágtuk le. Az alig több, mint 1 kilométeres utat a közel 250 méteres szintemelkedésnek és a térdig érő avarnak köszönhetően majdnem két óra alatt sikerült abszolválni. A térkép jelzett valami ösvényszerűséget, de az erdő ezt nagyon jól titkolta. A tökéletes vadonban kapaszkodtunk fel, fáról fára. Végre felérve bizton állapíthattuk meg: ez jó mulatság, férfimunka volt.

De megérte. A Prédikálószék és a Vadálló kövek nyújtotta kilátás rátette a koronát a napra.

Nagyon bámészkodni sajnos nem volt időnk, későre járt. Hogy elérjük a buszt, gyakorlatilag lekocogtunk a hegyről. (Mindenkinek ajánlom az erdei futást, lejtőn lefelé.) Egy háznál megkérdeztünk egy fickót a biztonság kedvéért, hogy jó felé megyünk-e. Pár perc múlva aztán utolért minket kocsival, és felajánlotta, hogy bevisz Esztergomba. Addig nem akartunk menni, de a dömösi buszmegállóig tartó fuvarért igen hálásak voltunk.

Hazafelé mögöttünk a buszon egy ~15 éves csaj azzal büszkélkedett a barátnőjének, hogy neki 168-as az iq-ja. Meg beszélt mindenféle másról is. Mikor szállt lefelé, megnéztük magunknak ezt a 168-as iq-t. A szövege és a látvány alapján a felét megítéltük.

Itthon aztán mindketten találtunk magunkban kullancsot, én csak ma délután vettem észre. De az enyém valami balfasz egy kullancs lehetett, akit valószínűleg a haverjai is kiröhögtek. Az egy dolog, hogy döglött volt, de apró is, három nap után egy csepp vér nem volt a puttonyában. Szerintem éhen halt.

Lóbaszó Nagy Randomfüggvény.

Apróságok, amiket mostanában hallottam, és nekem új volt:

Mi a különbség a bicikli és a néger között?
A bicikli nem reppel, ha ráteszed a láncot.

A statisztikák szerint 10 emberből 9 élvezi a csoportos nemi erőszakot.

Nem vagyok büdös, csak életszagú.

Csodagyerek voltam. 3 évesen már annyi eszem volt, mint most.

---

Egyébként ma van a trianoni békeszerződés (indexék tök érdekeset írtak róla) és a Tienanmen téri mészárlás évfordulója is (jaja, a "mennyei béke tere", azt jelenti). Egyik nagyobb aljasság, mint a másik.

A wikipédián szörfölgetve - ne kérdezzétek, hogyan - valahogy eljutottam a nándorfehérvári diadalról szóló cikkhez. Ennek egy momentumáról muszáj vagyok megemlékezni, kár, hogy az iskolában kimaradnak ezek a részletek :).

Remélem, annyira mindenki képben van, hogy 1456, Hunyadi János, török sereg, Dugovics Titusz meg harangszó. (Ez utóbbihoz hozzátenném, hogy több, a korral foglalkozó wiki lap is megemlíti, hogy a déli harangszó - az általánosan ismerttel ellentétben - nem a nándorfehérvári győzelem tiszteletére szólt eredetileg. A pápa a déli harangszó megtartásáról szóló rendeletet három héttel a győzelem előtt, végső elkeseredésében adta ki azért, hogy mindenki lesz szíves buzgón imádkozni a török ellen, más eszköz nem lévén. Hatékonyabb lett volna persze katonákat küldeni az ellenségre, de ebben az aktuális európai uralkodók nem bizonyultak elég kooperatívnak, ma úgy mondanánk, hogy magasról tojtak az egészre.)

Szóval. II Mehmed szultán tüzérsége pár nap alatt szinte porig rombolta az ilyen behatásokra egyáltalán nem felkészített nándorfehérvári várat, úgyhogy a török sereg meg is indult, de egy igen kemény csatában sikerült őket visszaverni. Ekkor volt a Dugovics Titusz-féle lerántós esemény. A csata után mindkét fél a sebeit nyaldosta, jelentős veszteségeket szenvedtek el.

Ekkor történt, hogy öt magyar íjász poénból kisétált a várból, fel egy közeli dombra, és elkezdték lövöldözni a törököket. Ez ugye az ellennek nem tetszett, elindultak fegyelmezni. A csetepaté egyre több katonát vonzott a helyszínre, a kis csíny kezdett eldurvulni. Látván ezt Kapisztrán János - aki Hunyadi mellett a magyar csapatok másik vezetője volt - kétségbeesetten zúzott át a Száván, hogy abba kéne fejezni, de gyorsan, mert ez nekünk ránézésre rossz lesz. Ebből kívülről annyi látszott, hogy kibontakozóban egy utócsata és jön a vezér. Mindenki azt hitte, támadás van, úgyhogy az egész hadtest átúszott a folyón, neki a töröknek. Török oldalról látták, hogy erősítésre lesz szükség, odavezényelték a lovasságot. Itt bukták el az egész ostromot. Hunyadi - látván, hogy az ellenség ágyúi őrizetlenül maradtak - kitört a várból, és saját tüzérségét fordította a török ellen, akik ezen igencsak megszeppentek. Egy Boka János nevű fiatalember egész taktikát épített erre:

"Komoly haditudósítók, akik igazi háborúkban vettek részt, azt mondják, hogy a háború legnagyobb veszedelme a zavar. A hadvezérek az ágyúk százaitól sem félnek úgy, mint egy parányi kis zavartól, mely pillanatok alatt általános kavarodássá szokott növekedni."

(ez bizony A Pál utcai fiúkból van)

Ez történt Nándorfehérvárnál is. A török hadsereg annyira megzavarodott attól, hogy a saját ágyúikkal lövik őket, hogy elszaladtak. Messzire. És vagy hetven évig vissza se tolták az arcukat.

Összegezve: öt barom ökörködése a világtörténelem egyik legemlékezetesebb győzelmét eredményezte.

Szerintem ez egy szép történet :).

J-től jött az alábbi link, olvassátok el, nem hosszú, de annál érdekesebb. Másképp fogalmazva rövid, de velős. Én például szintén rosszul tudtam, és gyanítom, hogy a tévé és a filmek miatt az idetévedők döntő hányada is. A 8. kommentet is ajánlom.

Ezen pedig behaltam :D.

"Kósa József a valahai MAFILM állatgondozója volt. Ő tanította be a magyar filmek négylábú szereplőit. Egy szép(?) napon arra ébredt, hogy a MAFILM-et privatizálták, a gödöllői területet, ahol a medvéivel élt megvette valaki, akinek semmi szüksége nincs a mackókra. Lett nagy hajcihő és sajtóvita, mert ugye medvét nem könnyű kilakoltatni, etetni viszont kell, mert ha éhes, goromba. Végül is Veresegyháza fogadta be a macikat..."

Hát emiatt kerültem én ma Veresegyházára. És persze a park területére kihelyezett láda miatt. (Remélem, figyeltétek, ez rögtön két hárompirosaláhúzásos stilisztikai hiba, 'hát'-tal és 'és'-sel mondatot kezdeni... és még a hárompirosaláhúzást sem így kell írni...).

Egy elég nagy füves-fás-mezős területet kell elképzelni, amin nagyon barátságos medvék laknak. Ez a "barátság" érdekkapcsolaton alapul, ugyanis - és ez egy hatalmas marketinghúzás - az állatokat szabad etetni! A helyszínen lehet venni például mézet, amit méteres fakanál segítségével lehet a mackó szájába tömni. Azok pedig sziesztáznak egész nap a kerítés mellett, és nyalják le az orruk alá dugott fakanalat. Mondanom sem kell, az összes gyerek rá volt cuppanva a témára, én pedig izgalmamban huszonhat órányi videót készítettem önfeledten zabáló medvékről (vö. költői túlzás).
Nagynak nagy jószágok, de annyira nem, mint amennyire az Old Shatterhand-es grizzlycsatákból elképzeltem. Persze ezek nem is grizzlyk voltak :). Ettől függetlenül valószínűleg alkalomadtán különösebb erőfeszítés nélkül téptek volna szét, hogy aztán a nagyobb csontjaimat ropinak, a kisebbeket fogpiszkálónak használják.

Voltak ebben a parkban farkasok is, sőt, néhány őz is flangált (nem egy ketrecben), de ezek elég szégyenlősek voltak.

Mikor kibámészkodtam magam, beültem kajálni. Elsőre kissé drágállottam a helyi büfét (ami félig azért étterem), de végülis kétezerből tisztességesen megkajáltam desszerttel, üdítővel, borravalóval.

Tehát volt láda, sőt, ezen kívül Veresegyházán még egy másikat is megkerestem ma. Ezekben semmi meglepetés nem volt, azt leszámítva, hogy eposzi küzdelmet folytattam nehéz taktikai szúnyogokkal, és sétáló őslakosok elől bujkáltam, hogy ne buktassam le a rejtekhelyet. A parkbéli láda körüli tevékenységemet végignézte egy macska, remélem, nem köp be.

Ez meg 18+ -os :).

(A láda oldalán egyébként sok kép van.)